Nos hát az sem most volt, hogy ide írtam…de sajnos rendesen el vagyok havazva, két nap múlva országos olasz verseny, de hát ez van…
Azóta, hogy nem írtam pl. az történt, hogy a piroson átmenve csak 4 autó ütött el majdnem…:O és én nem is érzékeltem semmit. A zebra mellett 5 méterrel sétálgatok, mikor az út közepén feltűnik, hogy mennyi autó…felnézek a lámpára és hát piros van.
Drága életem értelme rendesen le is osztott, hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen:-P
Amúgy ti tudjátok, milyen jó dolog a Kinder tojás?:-O Mert én eddig nem tudtam, de most már tudom xD. Kinderrel még a galambokat is könnyebb kergetni. Sőt, imádott és szeretett iskolámba is jobb kedvvel megyek be:-P
Amúgy megjegyzem hogy március 1. óta nem lehet 1 és 2 Ft-osokkal fizetni!
Írtunk egy mesecsudás matek tz-t… előtte nap Kicsimmel törzshelyünkön 3 nutti,
Amúgy ez a szenvedés meghozta az eredményét: a matek tz-mre kaptam két kettest meg egy hármast. Igen, tudom, ezek szar jegyek…de nekem matekból… ohh…annak örültem, hogy nem kaptam egyest, és hogy nem enyém lett a legrosszabb…Tehát KIS ÖRÖMÖK AZ EMBERISÉGNEK (még kisebbek a matek tanárnak), DE NAGY ÖRÖMÖK NEKEM!
Olasz kistanár: megemeli a kalapját előttem, mert egy 20 pontos dolgozatból elértem 18-at, és hogy enyém lett a legjobb… hát véletlenül nekem is összejöhet már valami.
Egyébként tavasz van. Ez csak annyit jelent, hogy közeleg az év vége, és hogy egyszerűen olyan csodálatos időnk van, hogy ez már önmagában fel tud vidítani.
Gerendáztam: 4/5 lett… ahhoz képest, hogy egy tesi órán nem voltam, mikor ezt gyakoroltuk (ill. voltam, csak nem öltöztem át) és hogy tériszonyom van, az egyensúly érzékem pedig kb. 0, nem is rossz.
Ti egyébként normálisnak tartjátok azt, hogy akit szerettek, az miatt mindig sírnotok kell, mert fájdalmat okoz?:-O ugye nem? Én sem… egyszerűen nem vágom, de ha velem ekkora paré lenne a pasim, már rég repült volna…hölgyeim legyen tartásunk. Értem én barátnémat, aki nagyon szereti kedvesét, de aki azok után, hogy – másik barátném szavaival élve – „megmártotta magát benne” elkezd egy atom nagy paraszt lenni, aki mindenen megsértődik és állandóan csak kötözködik, az vajon megérdemli valóban, hogy annyira nagyon szeressük? Nem fordul meg ilyenkor a buksikban, hogy „Úristen, esetleg nem lehet, hogy csak arra kellettem neki? A pasik akkor tudnak igazán bunkók lenni, mikor nem mernek szakítani, de meg akarnak valakitől szabadulni!” (persze kedves uraim tisztelet a kivételnek!) nem értem, nem értem. Az mennyire szeret vajon engem, aki mindig sírásra késztet? Szerintem kb. semennyire. Azt hiszem, én fordított helyzetben már a felénél kidobtam volna… sírni meg…hát persze, biztos… de ennyit?!?!? „Senki nem érdemli meg, hogy sírjak miatta. Aki pedig megérdemelné az nem fog sírásra késztetni!” igen, ebben sok igazság van. Azt hiszem, ha az én Szerelmem játszaná el ugyanezt, akkor… igen fájna, sírnék, hisz szeretem. Még az életemnél is jobban… de hogy állandóan bántson, és hogy mindig csak sírjak miatta… na ezt nem, nem hagynám.
Éreztetek már olyat, hogy van valaki a múltatokban, akitől nem bírtok szabadulni?:-O egy régi szerelem, mely talán, szívetek legmélyén még mindig él… egy olyan ember, aki annyira mély nyomokat hagyott bennetek, hogy bár rég vége, több éve volt, azóta mindkettőtöknek más van, de valahol mégis úgy érzitek: „Szeretem!”. Vajon ez mi?:-O vajon helyes, ha van valakid, akit tiszta szívedből és őszintén szeretsz, és mégis egy régi szerelmeddel arról beszélsz, hogy mi volt rég, milyen szép volt és hogy… vajon minek tudható be, hogy egy ilyen alkalommal mindketten kijelentitek: „Én még mindig szeretlek!”? úgy érzitek, szeretitek egymást, mégsem mertek semerre sem lépni, hisz a mostani párjaitokat mindketten szívből szeretitek és nem akarjátok bántani. Még is úgy érzitek, ennek nincs még vége, összetartoztok… aztán találkoztok. Előjönnek régi emlékek, az a bizonyos „Vajon mi lett volna, ha…?” kezdetű kérdés és az, hogy mért lett vége? Beszélgettek. Beleszaladtok valami hülye játékba, mely közben oly’ közel álltok egymáshoz, mint régen, mikor meg akartátok csókolni egymást. Ott álltok, ugyanúgy, de nem csókoljátok meg egymást, mint régen, nem tesztek semmit. A lány meghátrál. A fiú pedig megkönnyebbül, hogy nem csináltak visszafordíthatatlan hülyeséget, melyet mindketten megbántak volna. Mindketten arra gondolna, tudnak egymás gondolataiban olvasni, mindketten szó szerint ugyanazt érzik. Mindkettejükben fellobbant egy láng… ott voltak egymás mellett, egymással szembe, mégsem tettek semmit. Pedig tehettek volna. Ki látta volna ugyan? Ki tudta volna meg? Sem a lány barátja, sem a fiú barátnője… valamiért mégsem tettek semmit… miért? Mert már nem kívánják egymást… elmúlt valami, ami régen volt, de többé nincs és talán nem is lesz. Mindketten végig mostani párjukra gondoltak, gyötörte őket a lelkiismeret-furdalás, hogy mit tesznek, holott nem is tettek semmit. Mégsem nyugodtak. Pedig a fiú azt mondta:” Ha nem lenne Ő, akkor igen, kijelenteném, még mindig Téged szeretlek! A szívem két részre van osztva, és az egyik fele örökre a tied! Nem bírlak kitörölni magamból!” a végén mégis arra jutottak mindketten, hogy nem szabad bolygatnia múltat, szép volt, de elmúlt. A lány felszállt a villamosra, ahova addig úgy volt, a fiú is elkíséri majd. De nem ment, ő lent maradt. És csak nézték egymást, míg el nem indult a villamos, nézték, búcsúzva nézték: ez a villamos volt a jel: a fiú nem szállt fel, a villamos pedig elindult. Addig egy útjuk volt, de a villamos a lánnyal, és a fiú ellentétes irányba indultak el… Örökre együtt lesznek, de külön élik le az életüket mással. Mert már nem szeretik egymást. Csak azt hitték. De vajon lehet ezt csak hinni? Én azt hiszem, magamból kiindulva, hogy lehet. Valóban azt hittem, szeretem, de mikor ott voltunk, együtt, rájöttem, már nem… már nem érzem azt a vonzalmat, mint régen, mikor olyan közel állt hozzám… és talán ez így a jó… és örülök, hogy nem történt semmi, és hogy ez lett a vége.
