Igen, igen azt hiszem, most ez lesz, amiről írok. Mert erről kell írnom. No persze ezt nem most kellett volna megtennem, hanem már jóval hamarabb, de csak most jutottam el idáig.

Úgy értem ezt a völgyes, hegyes dolgot, hogy ez egy hasonlat. Hegy, mint csúcs és völgy, mint egy mélypont. És a csúcs meg a mélypont is csak valamiféle hasonlat akar itt most lenni. Csúcs, mint végtelen boldogság és tökély, mélypont pedig a depresszióhoz közeli állapot. Tehát a cím akár az is lehetne, hogy "Boldogságból depresszióba, depresszióból boldogságba..." No, de nem ez a cím, mert nehogy már ilyen egyszerű legyen már a dolgod, kedves olvasó!:-) No, persze a világért sem akarlak elijeszteni, örülök, hogy legalább Te idetévedsz, idetévedésednél pedig már csak az lenne gyönyörűbb és felemelőbb, ha ennek valami nyomát is hagynád. No, persze én most nem arra gondolok, hogy mondjuk hányjál rá a monitorra, vagy áztasd szét a billentyűzetet a röhögéstől kicsordult könnyeiddel, hanem mondjuk egy kommentre első sorban:-) Persze, semmi sem erőszak!

No, de akkor talán térjünk a tárgyra. Talán jó is lesz, ha ezt most ide leírom. Még magam sem értem, hogy is van ez, de megpróbálom összetenni. Beszélni se könnyű erről, szerintem senki nem érti meg körülöttem, épp ezért nem is mondom nagyon el senkinek. Tudod, kedves olvasó, ez kicsit megmagyarázhatatlan még nekem:-)

Azt hiszem, egészen odáig visszamerem vezetni ezt a történetet, hogy volt egy motor-buzi barátom. Ezzel nem is lett volna semmi baj. Azzal viszont igen, hogy szakítottunk. Illetve ezzel se lett volna akkora, ha utána mondjuk a barátaimat nem fordítja ellenem, nem lázít mindenkit ellenem, nem éri el, hogy nem merjek emberek szemébe nézni, hogy olyan emberek is utáljanak, akik nem is ismernek, és nem utolsó sorban, hogy ahol lakok (a könnyebbség kedvéért nevezzük "x"- nek) - X helyen - oda csak úgy menjek haza, hogy féljek, kivel futok össze a buszon, hazafelé sétálva, ki köt ma is belém. Ez a dolog nagyon-nagyon hosszan elhúzódott. Szeretem a srácot, kidobott, megaláz, mindenki baszogat. Totális csőd! Soha nem volt jó kedvem, nem lehetett hozzám szólni, ennek következtében a szüleimmel is megromlott a kapcsolatom, Anyuval sokat is veszekedtem, de nem mondtam el nekik, hogy mik mennek körülöttem. Nem tudom, miért, de nem akartam. Odáig kergettek, hogy már ott tartottam, hogy megkérem a szüleimet, hogy a gimnázium első évét ne itt kelljen kezdenem, hanem írassanak el valahova messze, kollégiumba. De nem mertem megkérni őket, mert akkor mindent el kellett volna mondanom, ami annyira fájt és amire nem volt semmilyen megoldás. Hosszú, hosszú hónapokig ment ez így. Beleestem egy szakadékba, egy völgybe, amiből akármennyire is akartam kimászni, nem bírtam, sőt minden próbálkozásommal még mélyebbre estem. Minden nap bőgtem, minden nap megalázott valaki, mindig kiderült valakiről, akit barátnak hittem, hogy már rég nem az, talán soha nem is volt az. Tovább fokozta a dolgokat, mikor a srác egyik haverjával majdnem összejöttem, akivel a szakítás előtt nagyon jóban voltam, és nem is tudtam róla, hogy már ő is utál. És egyszerűen csak fogta magát, eljátszotta, hogy ja, járhatunk, és másnap délután kaptam egy SMS-t, hogy úristen, hogy gondolhattam, hogy majd egy ilyen bányarémmel fog járni, nem is érti, hogy lehetek ennyire hülye és mellesleg az összes SMS végig ment a 20 fős bandában és mindenki rajtam röhögött. Kész! Ha a könnyekkel Tiszát lehetne árasztani ...Ettől csak még jobban kiborultam, még egy megaláztatás. És rájöttem, hogy igaza van. Egyszerűen egy bányarém vagyok, akivel már senki nem akar majd járni. Ezt egyébként a volt pasim következő csaja is megmondta, és ekkor már biztos voltam benne, hogy igaza van. És ostoroztam magam, hogy nem lehetek olyan szép, mint ő, meg a barátnői. És nem akartam egy hülye, plaza picsa lenni, egy üres fejű liba, aki pasiról pasira száll, minden héten más ágyában hempereg, de mégis minden nap ránéztem a csajra, hogy ő mennyivel jobb, szebb nálam és hogy nekem is ilyennek kellene lennem. És akkor engem is lenne, aki szeret. És nem csak szerelemre értem ezt. Nem azt mondom, hogy nem voltak barátaim, mert voltak. Nem sok, de azok igaz barátok voltak legalább és tényleg mellettem álltak. De ezzel a helyzettel ők sem tudtak mit kezdeni, teljesen egyedül voltam. Bár a megaláztatások örök minden napi társak voltak...:-D Egyre mélyebbre kerültem abban a bizonyos szakadékban, nem bírtam belőle kimászni. A régi én, aki mindig csak nevetett és tele volt élettel ekkora már teljesen megváltozott. Egy olyan lány lett belőlem, aki mindenkitől félt, nem mert az utcán az emberek szemébe nézni, ha valaki elnevette magát a buszon, biztos volt benne, hogy rajta röhögnek, nem mert ismerkedni és biztos volt már benne, hogy szart sem ér. Így ment ez hónapokig, aztán nyár végére valamennyire összeszedtem magam, de messze nem voltam még a régi. Elkezdődött a suli. Ú korszak, elhatároztam, hogy új életet kezdek. Hát majdnem sikerült. Az elején nagyon boldog voltam, de csak addig, amíg a buszra felszállva meg nem láttam egy-egy ismerős arcot, akiktől a gyomrom összeszorult úgy féltem. De nem volt baj, mert a suliban el voltam, akkor még hittem, hogy majd sok barátom lesz, meg hogy nagyon fogom szeretni és minden úgy fog menni, ahogy elképzeltem. Hát nem így lett. Egyáltalán nem találtam a helyem, utáltam az egészet, a tanulás sem ment úgy, ahogy akartam, egyre hülyébbnek éreztem magam és a nyáron elkezdett motor vizsgáimon sorra húztak... Anyáék is csak a szememre hányták, hogy "Ők megmondták!". Sokra nem mentem vele, már épp eléggé a padlón voltam. Szerencsére motorozni nem kellett a rossz idő miatt, de anyáék egyelőre hallani se akartak róla, hogy befejezzem. Nem értették meg, hogy nem tudom megcsinálni. Még most is könnyes a szemem, mikor azokra az átkozott vizsgákra gondolok. Annyira égő volt, annyira pancser vagyok! Semmi önbizalommal nem rendelkeztem, remegett a kormányon a kezem, a gyakorló pályán hibátlanul megcsináltam 100-szor a feladatot, de vizsgán nem ment! Annyit bőgtem, de nem értették meg, hogy nem bírom megcsinálni, hogy már belebetegedtem! És mellé az az átkozott suli, amit annyira gyűlöltem! El akartam menni, de nem bírtam. Én is olyan okos akartam lenni, mint a többiek, akik a városi sulikból jöttek (ne érts félre, nem paraszt vagyok, csak a nagyobb város szélén lakok, ami már nem olyan divatos, de elméletileg ugyanahhoz a városhoz tartozok, csak más városrészben lakok...talán érted, talán nem) és a tanárok gúnyos megjegyzéseit hallgathattam, hogy milyen buta vagyok. Eleve úgy álltam hozzá mindenhez, hogy nekem úgysem sikerülhet. És ez így is volt/ van. Semmi nem jött össze! SEMMI! Bőgtem, bőgtem, aludtam, aludtam, bőgtem... Mindennap bőgtem már anyáék előtt is. Érezték már, hogy baj van. Azt is érezték, hogy nem is kicsi. Látták, hogy a ez a suli mindent kiölt belőlem. Ahogy ők fogalmaztak, "Nem fogjuk hagyni, hogy a 16 éves lányunkból idegroncs legyen. Napról napra rosszabbul nézel ki! Ezelőtt mindig nevettél, vidám voltál. Most meg szomorú vagy, sírsz, nem beszélsz, nem eszel, a szobádban vagy és állandóan alszol!". Egyébként a helyzet súlyosságát és Anyuék felismerő képességét az is bizonyítja, hogy beleegyeztek abba, hogy abbahagyjam a motorozást. Pszichológushoz akartak küldeni. Akkor tiltakoztam, most már nem bánnám. És ez megint így ment hónapokig, egészen pontosan 3 hónapig. Utána megismertem egy srácot - ez volt az egyetlen boldog nap a suliban addig a percig. Az én osztálytársam és az ő osztálytársa jártak, kettővel járt felettem, belettünk mutatva egymásnak. Számomra szerelem volt első látásra. Kicsit féltem, hisz' annyit csalódtam, de úgy éreztem, ő más. És más is volt. Pénteki megismertségünk után hétfőn szakadó esőben összejöttünk. És azóta is együtt vagyunk. Ő nagyon sokat segített. Ha nem lenne, nem tudom mi lenne. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha nem lenne, ha akkor nem lett volna, ha akkor nem jövünk össze, megmertem volna-e tenni azt, amire annyiszor gondoltam az előtte lévő hónapokban: hogy mindennek véget vessek. Volt, hogy Anya megkért, törölgessek ki, és a nagy kés iránt hatalmas kísértést éreztem, de nem tettem meg. Pedig minden nap gondoltam rá, hogy mennyivel jobb lenne és hogy ez az egyetlen kiút. Összejöttünk és még utána is voltak nehézségek, de tényleg sokat segített pusztán azzal, hogy tudtam, van aki szeret. És hogy tényleg szeret. Átakartam menni egy másik suliba, de nem vettek át helyhiány miatt. Ez szintén nagyon szíven ütött. Annyira vártam már, hogy elmehessek onnan és a tudat, hogy még 3 évet azokkal az emberekkel kell eltöltenem...De akkor már a másik végletbe fordultam: senkinek nem akartam megfelelni, senkinek nem akartam szimpatikus lenni, nem akartam beilleszkedni, magamat akartam végre adni. És lett egy barátom. Az a lány, aki a szerelmemnek bemutatott. Ő nagyon sokat jelent nekem. De ettől függetlenül az órák nem érdekeltek, általában néztem a villamosokat. Aztán valahogy megváltozott ez is: elkezdtek kicsit javulni a jegyeim, egyre jobban voltam. Év végére a félévi hármasokból négyest csináltam, és olyan jó lett a bizim, ami állítólag abban a suliban már jó! De nem is az érdekel, hanem hogy elértem, amit nagyjából akartam, hogy sikerült, hogy akik lényegesek, büszkék rám. A suli végére visszatért a régi "én". Nevettem, nevettem, csacsogtam hülyeségeket és nevettem. És most már nem csak a külsőm mutatta ezt, hanem a belsőm is. Olyat éreztem, amit már rég: határtalan boldogságot és nyugalmat. No persze a buszra felszállva még most is összeszorul a gyomrom sokszor, de már kezdem lexarni, bár azt hiszem, ezt sosem fogom már kiküszöbölni, ez sajnos örökre elromlott. De pl. mikor a Szerelmemmel jövök haza, akkor nem félek a buszon. És boldoggá tesz az a tudat, hogy van Ő. Hogy én vele fogom leélni az életem. Ez szokott vigasztalni. Lehet, hogy butaság, de lélekben mindig magam mellett tartom, csak így bírok ki dolgokat. Az önbizalmam viszont...Ez most már kezd engem is aggasztani. Ez nagyon rossz, így nehéz élni. Annyira rossz, hogy mikor játszunk valamit, és nem én nyerek, akkor azonnal felötlik bennem az az érzés, hogy tessék, még egy dolog, amiben szar vagyok. A Szerelmem sokkal okosabb nálam. Ez tény. És ezt is nehezen viselem. Hogy mellette én mindig mindenben csak második vagyok. És mindenki mellett ezt érzem. Olyan emberek, akik mondjuk csak egy dologban jobbak nálam: mellettük is azonnal senkinek, nullának érzem magam, amint megdicsérik őket, mert rájövök, én erre sem vagyok képes, én ebben sem vagyok jó. És tudom, hogy rossz hozzáállás, de nem megy másképp. Nem bírom elfogadni azt, ami van. Egy nullának érzem magam és ezen semmi nem segít. Az sem, ha épp megnyerek egy kör Yatzi-t. Mert nem felejtem el, hogy pl. az osztályomba mennyivel okosabb, különb emberek járnak nálam. Meg hogy a Szerelmem mennyivel okosabb nálam. És ezért nem bánnám, ha Anyuék inkább elküldtek volna akkor ahhoz a Pszichológushoz. Talán segített volna. De ez az érzés még mindig el tudja rontani a napjaimat nagyon. Olyankor érzem, hogy hegyről völgybe. Aztán nem sokára megint völgyből hegyre. Sajnos hangulatember lettem. Elég egy rossz szó nekem, egy bunkóbb megjegyzés, egy célzás, hogy ezt szarul csináltam, vagy bármi és máris elkeseredek és rosszkedvű leszek, még akkor is, ha előtte nyulat lehetett volna velem fogatni. És ez is nagyon rossz. De azt hiszem, ez is abból fakad, hogy nem fogadom el magam és hogy nincs önbizalmam, meg hogy annak tartom magam, aminek. Anyu szerint ez a sulinak köszönhető. Azt hiszem, lehet benne valami. Azóta nem beszélek erről a dologról a Szerelmemmel, amióta megemlítettem neki, hogy úgy érzem van ez és azt mondta, hogy "Tudod, vannak olyanok, akik képzeletbetegek, tehát bebeszélik ,hogy ilyen meg olyan bajuk van..." Azt hiszem, képzeletbetegeknek mondta őket. Ez annyira rosszul esett! Akkor rájöttem, hogy nem érzi át és hogy felesleges ilyen dolgokkal traktálni, nem érti. Azóta erről az egy dologról nem beszélek neki. És így azt sem érti, hogy mért fakadok sokszor sírva. Legalább is nem értette, mikor elmondtam, hogy anyuékkal beszélgettem és kiborultam és sírtam. Csak annyit kértek tőlem, hogy ha Mamiéknál vagyunk, akkor legyek kedvesebb mamival és ne hagyjam, hogy felhúzzon. És sírva fakadtam, hogy mama jobban szeri a fiú unokáját, mint engem és úgy állította be anyuéknak, mintha én lettem volna, aki vonogatta a vállát, mikor kérdezte, hogy milyen édességet kérünk. És nem ez fájt. Hanem, hogy nem tudok mit csinálni. Egyszerűen, ha rosszkedvem van, nem tudok mit csinálni. Tudom, hogy bunkó vagyok, és ez is fáj. És fájt, hogy kioktattak, hogy engem útba kellett igazítani. És fájt, hogy azt mondták, hogy tudják ők, hogy okos vagyok. És az is fájt, hogy előtte meséltem és apa azt mondta, hogy "Örülök, hogy ennyit tudsz beszélni, de mikor mamáéknál vagyunk...". És ebből az fájt, hogy arra következtettem, hogy nem is érdekelte, amit mondok, csak locsogtam ott feleslegesen. És annyi minden fájt, amiket nem tudok megmagyarázni. És azoktól kiborultam, azonnal sírva fakadtam már megint és anya meg apa vállán vigasztalódtam. Ők annyira sokat tudnak segíteni. Anyunak elmondtam ezt a dolgot, hogy úgy érzem, egy nulla vagyok, és nem bánnám, ha tényleg elküldtek volna akkor pszichológushoz. És bár segíteni sokat nem tudott, de legalább nem mondta, hogy képzeletbeteg, hanem tanácsokat adott. Ő vele mindent meg tudok beszélni, annyira megért. És apu is. De vele kevesebbet beszélgetek. De szóval nagyon szeressem a szüleimet. Na és most azt hiszem valahol a hegy közelében vagyok. De mivel minden csúcsról csak lefele vezet út, már most tudom, hogy egyszer megint vége a boldogságnak, csak azt nem tudom, mikor. De ez most nem is érdekel, élvezem, amíg tart...:-)